Táltosok
A népi hiedelemvilág fontos személyisége volt a táltosé, akinek természetfeletti erőt tulajdonítottak, egyenes kapcsolatot a Mennyországgal, amit már a táltos megszületésekor tudni véltek a külső testi jelekből. Pl. több ujja volt kezén-lábán, vagy foggal a szájában született, netán burokban.
Úgy vélték, az ő sorsa eleve elrendeltetett, ami mai szemmel nézve kiközösítéshez vezethetett, hiszen ezek a gyerekek szótlanok, befelé fordulók voltak.
A misztikus hetes szám megjelent az életükben, és rosszabb esetben történt a gyermekkel valami, ami meghatározta későbbi életét. Enyhe esetekben csak a fogát vesztette, rosszabbul járt az, aki otthonát, szüleit, vagy az életét áldozta felruházott, nem létező képességeiért.

A felnőttkort megért fiatal eleget tett a tőle elvártaknak, rendszeresen révületbe esett, és gyógyító tevékenységet végzett közben, vagy csak távol került a valóságtól. Ma ezt meditációs technikákkal próbálják elérni. Mielőtt azonban valódi táltossá kiáltották volna ki, próbáknak vetették alá.
Úgy tartották, tejen és tojáson él, golyó nem sértheti, beszélni tud a természeti elemekkel (esőcsináló), érti az állatok nyelvét, változatos színű tűzként, vagy csődör, bika képében viaskodik másik táltossal, mérgében tüzet köp.
Kisgyermekként mágikus erővel bír, sarkában jár a szerencse, de jaj annak, aki keresztbe tesz neki. Halált jósol, mely bekövetkezik, jövőbe lát, bélből jósol, lovának misztikus nevet ad.
Nem ritkán felnőttként perbe fogják, életére törnek, sokat közülük kivégeztek.

Sámán
A sámánok öröklés útján nyerték képességeiket, legfőbb jellemzőjük, hogy kapcsolatba tudtak lépni a túlvilággal és egyfajta hídként szolgáltak a szellemek és az élők között. Közösségének hagyományaitól nagyban függött az, hogy hogyan néztek ki, mit viseltek, miként díszítették, festették magukat, és milyen táncot jártak szertartásaik közben.
A sámándob mindenhol központi szerepet játszott, általa keltett hangokkal tettek túlvilági utazásokat.
A sámán is végzett a táltoséhoz hasonló tevékenységeket, időt jósolt, lelki vezető volt, gyógyított, de legfőbb feladata kapcsolattartás volt a túlvilágiakkal, mely biztosította közösségének a különböző tevékenységek során a segítséget.

Boszorkány
Asszonyok, akik természetfeletti képességgel rendelkeznek, démoni hatást tud elérni egyetlen pillantásával, nyomában pusztulás jár. Mesékben vasorrú bábaként jelenik meg, mint kifejezetten rosszindulatú, fiatal lányok és gyermek életére törő alak.
Egy valamirevaló boszorkány seprűnyélen közlekedik.
A középkorban gyakoriak voltak a boszorkányperek, amivel boldog-boldogtalant illethettek, elég volt, ha csak csúnyán nézett valakire, és az később megbetegedett - máris egy boszorkányper közepén találta magát, főszereplőként.
A boszorkányok a hitvilág szerint istentelenek, hitetlenek, pogányok, akik az ártó szándék jegyében az ördöggel cimborálnak, rontást hoznak igézéssel, de leginkább a szemmel veréssel.
A boszorkák birtokában voltak a kötésnek, ami soha nem jelentett jót, mert a megátkozott személy közelében elhelyezve rontást hozott a célszemélyre, oldást pedig csak a kötést adó boszorkánytól remélhetett a szerencsétlen.
Sok szólásmondásunk hordoz a kötéssel kapcsolatos jelentéstartalmat, pl. "meg van kötve a kezem". Gondoljunk bele, mikor használjuk ezt a kifejezést, és látni fogjuk, hogy a rajtunk kívülálló hatalmakra igaz a mondás, ha terveinket nem tudjuk elvégezni.

A boszorkák emberevők hírében is álltak, de minimum a rontani kívánt személyek használati tárgyait fogyasztották el a hit szerint (edd meg, amit főztél), a bűbájolt személy ruháját belefőzték az ételbe, és megették. Más esetben a kígyók, békák, füvek estek áldozatul a boszorkányok "éhségének", majd megszületett a "kígyót-békát kiált rá" szólásmondásunk, de ha kéznél volt egy marék bab, a bobolás is megtette, hogy rosszat jövendöljenek valakinek.
Amikor úgy tartotta kedvük, állatbőrbe bújtak, kutyává változtak (ebadta, ebugatta), máskor farkassá (farkasember).

Május elsején, vagy ahhoz közeli időpontban, boszorkányszombaton a hegyek ormán gyülekeznek, és ilyenkor az ördöggel cimborálnak, de a Luca székére állva, Karácsonykor, a templomban is megláthatták a boszorkákat.

Folklór
Népi hagyományok, népzene, néptánc, szájhagyomány útján terjedő történetek, szólások és közmondások, népi viccek, népi babonák és hiedelmek, legendás történetek, betyártörténetek, népmesék, apáról fiúra és anyáról leányra szálló mesterségek, tudás, beavatási rítusok, receptek, népi ruházat, népviselet sokasága.
Időnként babonás, mitikus, vallási elemeket felvonultató, ugyanakkor nagyon is evilági, a józan paraszti észre építő műveltséget feltételez.

Javasasszony
Természetfeletti képességekkel megáldott, "jó boszorkány"  asszony, aki jól ismerte az erdőn, mezőn található gyógyfüveket, termesztette a gyógynövényeket, és csontkovácsolással is foglalkozott. Sajnálatos, hogy "munkakörébe" tartozott a sok gyermek és asszony halálát okozó "angyalcsinálás" is.
Boszorkányos tudás birtokában látta a jövőt, távolból volt képes gyógyítani és szolgáltatásait bűntények felderítésénél is igénybe vették. Misztikus tárgyakat is használt jóslásaihoz, mágiáihoz: babot, kártyát, fehér és fekete gyertyákat.

Halottlátó
Természetfeletti képességekkel rendelkező nő vagy férfi, aki a halottakkal érintkezni tud, hallja őket, közvetítenek általa. Képességeit emberek, állatok, tárgyak felkutatására, gyógyításra, jóslásra használják.
Testén már születése idején jel van, egy fog a szájában, különleges anyajegy, több ujj. Gyerekkorától kezdve látomásai, jósálmai vannak, ha tagadja ezt a képességét, beteggé lesz. Nemcsak lát, de érez is, hideg fuvallatot, hideg kéz érintését, muzsikát.
Az elhunytat ismeretlenül is jól leírja, utolsó ruházatát, tevékenységét jól megadja, ezért híre messze száll, sokan felkeresik, neve elé jelzőként a lakhelyét tűzik, amivel megkülönböztetik más látóktól.

Vámpír
Emberalak, aki vért iszik, vért szív, ezzel nyeri energiáját, alakját boszorkányosan tudja változtatni. Időnként állati alakban tűnik fel, vagy állatot is jegyeznek vámpírként, pl. a denevért, esetenként szarvasmarhákat, lovakat, kutyákat, pókokat tisztelnek meg ezzel a címmel.
Másik fajtájuk az energiavámpírok, akik energiahiánytól szenvedő, alkalmasint beteg emberek, számukra a társadalmi érintkezés a saját energiájuk növelésének előfeltétele.
Vámpírok ellen megoldásnak tartja a néphit a feszületet, a fokhagymát, szentelt vizet. További furcsaságai a vámpíroknak, hogy koporsóban alszanak, csak sötétben járnak, mert kárt tesz bőrükben a fény.
Elpusztulnak a fej levágásától, szívükbe döfött karótól, és a tűzben. Addig is, míg élnek, kastélyban élnek, a nép pedig félelemmel vegyes tisztelettel tűri a megpróbáltatásokat.

Libaőrzés, libapásztorkodás
A gyermekek feladata volt a libák mezőre terelgetése, azok őrzése napestig. Ezen időszak alatt értelemszerűen, nem jártak iskolába, ami akkoriban elfogadott volt, bár sok korabeli tanító visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy az oktatók szíve vérzett a tehetséges gyermekekért.
Ők a libalegeltetés közben is kreatív tárgyakat készítettek, faragtak, fontak, számoltak, népdalokat énekeltek, verseket szavaltak, mondókáztak.
Kiskamaszként már a háztartásban segédkeztek az idősebb nők körül, csak kisgyermekként mehettek a libalegelőre, rendszerint mezítlábasan.
14 éves korukban már partiképesek voltak ezek a lányok, siettették a szülők a házasságot, nehogy pártában maradjon a lány, vagy balkézről teherbe essen.

Csuhébaba
Téli estéken a fosztóban éltek társadalmi életet a falusi asszonyok, ekkor szabadították meg a csuhétól a kukoricát. A csuhéból, langyos vizes áztatás után csuhébabákat készítettek, hajuk kócból, vagy kukoricahajból készült. A kisgyermekeknek adták játszani.
A csuhét időnként növényi levekkel zöldre, lilára, sárgára festették, ezzel lett színes a csuhébaba ruhája.

Pásztorkodás
Háziasított állatok tenyésztésénél kétféle módszert használtak régen: istállós állattenyésztés és legeltetést, azaz a pásztorkodást. Utóbbit a földművelésre alkalmatlan, füves területeken alkalmazták. Külterjes állattenyésztés esetén az állatokat terelték istállóba, ha télen mégis, azt már félszilaj pásztorkodásnak nevezték.
A pásztorok tenyésztői, orvosai is voltak egyben az állatállománynak, ismerték a gyógyászatban hasznosítható gyógyfüveket, ellések esetén a szülészeti fogásokat.
A legeltetés nyájakban történt, szabadon párosodtak az állatok, szelekciós tenyésztés nem folyt. Az állatokat Szent György napján (április 24.) hajtották ki a legelőre, de szerepe volt a pásztoroknak más jeles napokon is, pl. Szent Mihály napján (szeptember 29. - állatok behajtása), Márton napján, Karácsonykor, Szilveszterkor, Újévkor.
A népi hiedelemvilág gazdagságára utal, hogy a nyáj egyben tartására változatos módszereik voltak, de a szétszalasztásukra is.
A pásztorkodás fontos tevékenység volt, hiszen tejjel és hússal látta el a parasztokat, illetve igásállatként szóba jött harmadik hasznosítása.
A pásztorok maguknak való emberek voltak, mivel alig érintkeztek emberekkel, emiatt maguknak kellett megoldani a felmerülő szükségleteiket, problémáikat is. Ennek megfelelően ruházatuk is jellegzetesen alakult. Értettek az állati bőrök kikészítéséhez, feldolgozásához is.
A számadó pásztor tartotta számon és jelentett a gazdák felé, a nyájról.

Állattenyészté

Az állatok háziasításával együtt alakult ki a tenyésztésre való igény is, mellyel a szaporulatot kívánták biztosítani. Az állattenyésztés magával hozta az igények növekedését, és az életszínvonal emelkedését, ezáltal a vagyoni gyarapodásban éles különbségek kezdtek kirajzolódni.
Az állatok tudatos tenyésztése a legjobb vérvonalú, erős, egészséges, jól fejlett egyedek szelekciójával ment végbe.
Az állattenyésztés során gondot fordítottak arra, hogy megfelelő hozamú hús, tej, tojás, gyapjú, további feldolgozásra alkalmas nyersanyag az elvárt mennyiségben álljon rendelkezésre.
Tenyésztésbe vont állatok a sertés, szarvasmarha, ló, kecske, nyúl, tyúk, kacsa, lúd, gyöngytyúk, pulyka, galamb, fürj, páva, melyeket egyben haszonállatoknak is nevezünk.
Ennek köszönhetően maradt fenn sok ősmagyar, illetve kedvelt fajunk és fajtánk, a szürkemarha, a rackajuh, a mangalica.

Körtemuzsika
Fuvolafélékhez tartozó, égetett agyagból, vagy körtefából készített, tojásdad, körtére emlékeztető, 2-4-6 lyukú hangszerünk. További nevei még: cserépsíp, kakas, bika. Fazekasok készítették és árulták vásárokban, búcsújárás idején. Használatakor a hangszerbe vizet töltöttek, mely fújásra bugyogó, csicsergő hangot adott.
A néphit szerint, ha hosszasan fújják a körtemuzsikát, a beteg ember meggyógyul tőle, így a táltosok népszerű használati eszköze volt.

Totemizmus
A totemizmus során egy népcsoport, vagy törzs egy állattal azonosítja magát, jelképének választja, róla nevezi el magát. Anonymusnál is találunk erre való utalást a magyarság életében, a turulmadárral kapcsolatosan, amikor Emese álmában megjelent héja által megfogant.

Gyűjtögetés
Kizsákmányoló gazdálkodás. Az emberi létfenntartás eszköze, amikor a természeti javakat nem megtermeli, hanem begyűjti azokat, és nem gondoskodik a továbbszaporításról, a faj fennmaradásáról. Ide soroljuk a növényi részek, madártojások gyűjtését, de a halászatot és a vadászatot is.
A későbbiekben ez specializálódott, pl. pákászok gyűjtögettek (ld. Tudástár), vagy a gyermekeket, munkára alkalmatlan időseket küldték füveket, gyümölcsöket, gyökereket, állati termékeket szedni (tojás, salátafélék, sóska, csalán, papsajt, fűszernövény, bodza, áfonya, szeder, gesztenye, sulyom, vackor, makk, édesgyökér, tátorján, baraboly, gombafélék, nyírvíz, taplógomba, moha, nád, gyékény, rőzse, vesszők, festőnövények, száraz tehéntrágya, sziksó).

Mészégetés
A mészkő égetett mésszé való átalakítása, melyet mészégető kemencében végeztek. Ezeket a mészégető kemencéket időszakosan használták, az égetett mész kiszedése után hagyták kihűlni, és csak utána töltötték újra. A mészégető kemencéket fával, kőszénnel, barnaszénnel fűtötték.

Szekér
Leginkább állati erővel, néha emberi erővel vontatott jármű, négy kerékkel. Több típusa ismeretes, nálunk az egyrúdú-taligából kialakult egyrúdú, két állattal fogatolható, a vasszekér, a hosszú szekér, a kasos, deszkás szekér, a pőreszekér és a magasított szekér terjedt el leginkább.

Paraszt
A parasztember mezőgazdasági tevékenységet végző földműves vagy állattartó megnevezése, aki saját földjét műveli. Ezt nem feltétlenül önszántából tette, hanem földesúri rendelésre, és nem rendelkezett területe szabad adásvételi jogával sem.

Babona
A bobolás, babvetés szóból eredeztetett szavunk, mely a népi hitvilágban a varázslással, jövőbelátással kapcsolatos. A nem vallásos emberek számára jelentett kapaszkodót a mindennapi élet viszontagságaiban. Babonaságnak nevezték a ráolvasást, jövendőmondást, tenyérjóslást, kuruzslást, bobolást, kártyavetést. Az ezeket művelőket javasasszonynak, táltosnak, sámánnak, kuruzslónak nevezték.

Böjt
Hamvazószerdával kezdődik a böjtidőszak, mely virágvasárnapig tart. A 40 napos időszak a Feltámadás előkészítésére szolgál testben és lélekben. Húsvétkor újra ehettek húsféléket.

Suba
Eredetileg pásztoröltözet. Magyar rackajuh szőrös bőréből varrt, bokáig érő kabátféleség. A felhasznált anyagok mennyisége szerint 5-24 bőrből készítették. Részei: vállbőr, elejebőr, oldalbőr, hátbőr. Nyaka körül fekete báránybőrből kacagánygallért varrtak.
Többféle használata volt, így megnevezésében is megjelent: asszonysuba, juhászsuba, kocsisuba, ünneplő suba. Utóbbi díszítésétől függően lehetett templombajáró suba, virágos, irhás, és almás.
Csalafinta szabása, a felhasznált anyag hatalmas mérete miatt a suba tekintélyességet, fiatalos lendületet, erőt kölcsönzött viselőjének.
Díszítése tájegységenként változott, így a neve is: nagykunsági-hajdúsági kötözött aljú suba, borsodi suba (fekete virággal), jászsági suba (zöld selyemmel), békési suba (okkerszínű), kiskunsági suba okker színű (csongrádi, kiskunhalasi, kiskunfélegyházi), csabai suba, pápistás kecskeméti suba (kék-sárga), kálomistás kecskeméti suba (fekete, bordó, lila színekben), veszprémi suba (sárga), mosatlan bunda.
Ritka rossz szaga volt, úgy tartotta a nép, hogy addig jó, amíg a kos megszagolja. . ., a templomból mindenesetre kitiltották - de senki nem tartotta be.

Vajákos
Teljesen tudománytalan, mágikus erővel rendelkező asszonyok megnevezése. Kihasználva a tudatlan nép hiszékenységét, megfigyeléseken és tapasztalaton nyugvó ismereteit varázslással kiegészítve végzett ráolvasást a gyógynövényekből készült főzetek itatása mellett.
Gyűjti és tartósítja a gyógynövényeket. Egyszerre pap, és istentelen, szereti, ismeri a régi regéket, meséket, de tanítványokat nem, vagy kivételes esetben fogad maga mellé.

Amulett
Más nevén még kámea, amulet, amulét, csüngő, függő medál, mely varázserővel bír, megvédi viselőjét a megpróbáltatásoktól, betegségektől, rontástól, és átsegíti nehéz helyzeteken.
Az amulett általában kő, fémdarab, gyöngyszem, féldrágakő, toll, gyűrű, stb.
Hordható nyakláncon, fülbevalókén és gyűrűként.
Az amuletteken gyakran találunk szövegeket, szimbólumokat, melyek a hatását erősítik a néphit szerint.

Rontás
Mágikus eljárás, melyet neveztek még téteménynek, csinálmánynak, megcsinálásnak, bántásnak, vesztésnek, veszejtésnek is.
Rendszerint betegséget, bajt, vészt hozott a rontást elszenvedőre, egy mágikus képességgel felruházott személy, rendszerint boszorkány, melyet levétetnek a rontást elszenvedőről.
Rontást hozott a boszorkákon kívül a feltűnően szép asszony, pásztor, bába, tudós kocsis. A szerelmi rontást viszont bárki végezhette a néphit szerint: szerelmi varázslás, kapcafőzés, megétetés, szemmel verés, hajszálkötözés, stb. tartozott ebbe a repertoárba.
Átkokat tudatosan szórtak, ráböjtöléssel siettették a halált, vagy súlyos betegséget hoztak a rontást elszenvedőre.
Rontásnak tulajdonították, ha nem volt jó a termés, ha elapadt a tehén teje, nem tojt a tyúk, balul sültek el a ház körüli munkák, gyerekhalál történt.
Úgy tartották, hogy ezeket a rontásokat a száraz béka, pénzérmék, bab, csomó, rontóbábu, hajszál, köröm, lábnyom, ruhanemű (vagy egy része), gatyamadzag, árnyék ellopása, rejtegetése hozta, vagy a célszemély házába, küszöbe alá, fekhelyére, jászolába, fájára, földjére helyezték el.

Köpölyözés
Harang alakú búrával (állat szarva, nád, csésze) ma is végzett gyógyító eljárás, melyet alkohollal áttörölnek, láng fölött hirtelen elhúznak, és a fájdalmas testrészre helyezik. Az így keletkező vákuum kb. negyedóra alatt méregteleníti a szervezet adott pontját, a helye pedig kipirosodik a felgyorsult véráramlástól.
Használták hidegleléskor, csúzra, rándulásra, tüdőbajra.

Mágia
Varázslók által művelt cselekvéssor, melyhez varázsszövegek mondása is tartozott. Valamilyen eseményt, cselekményt próbáltak befolyásolni általa. Egy esemény elképzelése, leutánzása során hozhattak jó vagy rosszat is a varázslás alanyára.
Többféle elvek, törvények voltak használatosak, melyeket aszerint alkalmaztak, hogy melyiket találták hatásosabbnak az adott szituációban.
A mágus vagy közvetítette a kérést a szellemvilág, vagy istenség felé, vagy ő maga összpontosított, és varázslással, akaratkinyilvánítással végezte el a mágiát.
Mágiával foglalkoztak a javasasszonyok, táltosok, boszorkányok, mágusok, de a papok is, olykor.

Démonűzés
Szellemi lények segítségével, esetleg tárgyak, eszközök használatával rituálékat végeztek, a megszállott démonűzésére.
A varázsbotot mágikus lények védték, vésett, faragott mintái erősítették.

Busójárás
Farsang idején a busók maskarákba öltöznek, régi népszokás szerint. Mohács városában farsangvasárnapon van a felvonulás, mely partraszállással kezdődik, melynek során Kismohácsról áteveznek ladikon a belvárosba. Ezután kezdődik a jelmezes busófelvonulás, majd a télbúcsúztató koporsót vízre teszik. A sötétedés beálltával a telet máglyán elégetik, és a város főterén körtáncot járnak az egybegyűlt farsangozók.
2009-ben, az UNESCO ülésén a szellemi örökség reprezentatív listájára vették fel a Mohácsi busójárás jelölést.
Több eredetváltozat is létezik, egyik szerint a farsangnak a télűzés volt a fő célja, mágikus eszközökkel, rituálékkal, a kiszebábu elégetésével, az udvarokra hamu szórásával, férfias viaskodással (avatás), lányok hajának húzogatásával, kürtszó hallatásával.
Másik eredetváltozat a török hódoltsághoz kapcsolódik, amikor a gyerekeket elrabolták és janicsárnak, vagy háremhölgynek nevelték. A mocsaras vidékre menekültek a lakosok, ahová a török nem merészkedett be. Egy jelenés hatására harcra készülődtek a helyiek, álarcokkal, fegyverekkel, és sok év múltán felkerekedhettek egy újabb jelre, hogy kiűzzék a török sereget az álorcás ördögök.

Kemence
A szobai kemencéket kívülről, a konyhából fűtötték, melyek általános jellemzőjük a nagy tűztér, ahová befért a gazdálkodásból fennmaradt éghető anyagok nagy mennyisége, illetve az ezekből keletkező salakanyag. Nagy érdeme ezeknek a kemencéknek az volt, hogy a szoba füstmentes, tiszta maradt, valamint szárazon tartotta mind a földpadlót, mind a falazatot.
A kemencék agyagból, sártapasztással készültek, kívülről fehérre meszelték.
Kettős hasznosítással bírtak a kemencék, hiszen tűzterük nemcsak égetésre, hanem sütésre, főzésre is alkalmas volt. Itt készült a kenyér, a kenyérlángos, a cserépfazékban elkészíthető egytálételek, és a húsok is.
Segédeszközei a sütőlapát, a kantavilla, a kantakocsi, a piszkafa, a szénvonó, vesszőseprű.
A kemencét úgy építették meg, hogy padkával vették körbe, esetleg lócát tettek elé, így ülésre, fekvésre is alkalmassá vált. A sutba bebújva melegedtek, aludtak a legkisebb gyerekek.
A kemencéket kemencekészítők vagy a háziak építették fel, a karbantartásukról az asszonyok és a gyerekek gondoskodtak.

Kékfestő
A kékfestő olyan pamutvászon, melyen a mintázat fehér színű, az anyag pedig kék, illetve ezzel a névvel illetik az ilyen szövetet előállító mesterembereket, sőt magát a műhelyt is.
Elterjedt népviseleti és lakástextil alapanyaga.
Indiából eredő textilnyomási eljárás, mely a gátlónyomás technológiáján alapszik. Ilyenkor a szövetre felvisznek valamilyen anyagot, ami meggátolja azt, hogy a textil ezen részei kék színre színeződjenek. Főbb mozzanatai: fedőanyaggal mintázzák a textilt, majd indigócsávában színezik.

A nyers szövetet szódás vízben kimossák, ezzel beavatják azt. Öblítás után szabad levegőn szárítják. Száradás után burgonyakeményítős, vagy kukoricakeményítős vízben ismét megáztatják, és úa megszárítják.
Száradás után nyomóasztalra feszítik, és nyomódúccal rányomják a gátlószert, a kívánt mintában.
Ismét a szárítás munkafázisa következik, mert ekkor köt meg a gátlószer a textilen. Ezután az indigócsávában megfürdetik, esetleg többször is, attól függően, hogy milyen színmélységet szeretnének elérni.
A gátlószert savas fürdőben távolítják el, majd alaposan öblítik, és újra megszárítják az anyagot. Ezután következik a mángorlás, amivel kisimítják az anyagon keletkezett ráncokat.

A gátlóanyag, más nevén pap, rendszerint méhviasz főalapanyagú volt, a színezék csülleng (Isatis tinctoria), illetve más növényi festék, mint a gazdaságosabb, mert jobban festő indigó (Indigofera tinctoria).
A kékfestés eszközei: nyomódúc, küpa, azaz festőkád.
Országszerte több kékfestő műhely látogatható, illetve Pápán találjuk a Kékfestő Múzeumot.

Nemezelés
A nemez filchez hasonlatos, vastag anyag, melyből ruhát, sátrat, takarót, cipőt, tarsolyokat készítettek. Meleg és vízhatlan anyag, mely a gyapjú meleg vízzel és némi szappannal történő összedolgozásával keletkezik.
Száradás után szabható, varrható, festhető, díszíthető.

Vályogverés
Idényjellegű munka, amit vándormunkások végeztek téglagyárakban. Bandagazdával kötött szerződések alapján dolgoztattak, és teljesítménybért fizettek a családoknak.
Nemre és életkorra való tekintettel osztották ki a családon belül a munkát, és a saját szerszámaikat használták, majd a készárut a téglamester vette át.

Mángorló
A mángorló egy faeszköz, rövid nyéllel. Alsó lapja bordázott, felső lapja vésett, karcolt, díszített.
A vászonholmik mosás utáni simítását, fényesítését végezték vele úgy, hogy a vásznat nyújtófára tekerték, majd a mángorló bordázott felével görgették.
A mángorlót a szerető, vagy a férj készítette, de vásári portékaként is meg lehetett venni.
Díszítésére sokféle alakzatot használtak, de gyakori volt a betyárélet megrajzolása, vagy a vallási tárgyak, építmények megörökítése is.
Néha belevésték a készítő nevét, a készítés évszámát, esetleg rövid rigmusokat, verseket.

Szájhagyomány
Népköltészeti elemek szóban terjedő alkotásai.

Kondás
Sertések legeltetését, gondozását, ápolását végző személyek megnevezése. Nagy állományokban az irányító a számadó kanász volt, az ő keze alatt dolgoztak a kanászbojtárok.
Legeltetett disznók őrzőjére használták a kondás kifejezést, ha pedig faluszinten legeltette egy kondában a sertéseket, akkor községi kondás névvel illették.

Ősmagyar vallás
Kereszténység előtti hitvilág elemi, melyeknek egy része fennmaradt és továbbélt a néphitben, és a sámánizmusban jelent meg.
Ebben a középső világ a vallós világ, ahol megtaláljuk az embert és a természetfeletti lényeket, illetve van az alsó világ, ahol a gonoszok lakoznak, valamint a felső világ, ahol a jó lelkek lakoznak.
A mitológiai közép, mindennek a veleje, amihez viszonyítanak, a középső szinten bontakozik ki, melynek jelképe az égig érő fa, vagy világfa, égigérő paszuly, melyen keresztül az égiekkel lehet kapcsolatot létesíteni.
A kapcsolatot a három világ között a sámánok, táltosok, javasasszonyok biztosítják.
A felső világban élő Atyaisten, Öregisten, Jóisten, Aranyatyácska, melyek mutatják, milyen jelzőkkel illették az Istent; Boldogasszony, mely elnevezés máig vitatott, általánosan Szűz Máriára értik; és Szélanya, aki a Világfa ágai közt él, és onnan utasítja a szeleket.
A középső világ lényei az ember mellett a tündérek, a szépasszonyok, a boszorkányok, a sárkányok, a lidércek, a lüdércek, a turul, a griffmadár, a csodaszarvas, a fehér ló, a manók, törpék és az óriások, no és az ember maga.
Az alsó szinten élnek az alvilági teremtmények, elsősorban az ördög, a szellemek és kísértetek, a lelkek, a betegségek démonai.

Solymászat
Ragadozó madarunk idomításával vadászat, amikor a madár a zsákmányt elejti és a solymászhoz viszi. Tenyészti is ezeket a madarakat, amelyek ösztönszerűen vadásznak, de szelídségük miatt gazdájukhoz visszatérnek. A vadászat neve: pedzés. Felszerelései: lábszíj, forgókarika, póráz, sapka.

Tulipán a népművészetben
Az egyik legősibb magyar népművészeti jelképünk. Megjelenik a Szent Korona Szent Tamást ábrázoló képén, Attila-kardján, egy nagyszentmiklósi korsón, ruhákon, Ajtony címerén, III. Béla címerében, több korból származó régi pénzérméken, Mátyás korabeli királyi ereklyéken, a Festetich-kódexen, a Jordánszky-kódexen, Mátyás Bibliájának bőrkötésén, régi templomokon, házak homlokzatán, csak hogy a legemlékezetesebbeket említsük.
A tulipán jelképezte a Nőt, a női nemi szervet, és legszebb jelképe a festett-faragott tulipános láda, mely a lányok szüzességének az elvesztését is jelképezte.
Kopjafákon megjelenve lányok, asszonyok elvesztését jelenti.
Népmeséinkben is jelentős szerephez jutott: Az aranytulipán, Rózsafiú és Tulipánleány, Tulipánná változtatott vőlegény, A Tulipán-kert, A tulipán.

Székelykapu
Fából épített, motívumokkal gazdagon díszített, faragott kapuk, rajtuk kiskapu és nagykapu. A két kaput szemöldökgerenda fogja össze, magassága akkora, hogy a szénásszekerek beférjenek rajta. A kapufa sudár, görcsmentes fa, rendszerint cserfa vagy tölgyfa. Egy évig szárították, majd megkezdték a faragását. Részei: zábék, kontyfa, szemöldökgerenda, kötések és erősítések, kaputükör, galambbúg, kaputető, faszegek.
Díszítése: faragás, festés, feliratok.

Bőrműveség
Bőranyagokból készült használati tárgyak és dísztárgyak díszítése, festése, aranyozása, intarziás díszítése. A bőr minőségét nagyban befolyásolja, hogy milyen állati bőrt dolgoznak fel, valamint a cserzés módjától.

Íjasmester
Fegyverkovácsok készítették a vas alapanyagú nyílhegyeket, melyek a legkülönfélébb formát adták: rombusz, deltoid, négyzet keresztmetszetű, hegyes, fecskefarok formájú. A nyílvessző végére húzták rá.

Hiedelmek év végén
Leginkább ünnepkörökhöz, jeles napokhoz kötődtek a hiedelmek és babonák.
Decemberben hagymagerezdekbe tettek sót, és amelyik megnedvesedett reggelre, abban a hónapban esőre, hóra lehetett számítani.
Készítettek Luca székét, hogy meglássák a boszorkányokat, és virágoztattak Borbála-ágat.
Újév napján, ha sütött a nap, bőséges esztendő várt a népre, ha csillagos volt az ég, rövid télre számítottak.
Papírra írták a legények nevét, és betették a párna alá, majd minden reggel elvettek egyet és eldobták, a legvégső adta a lány kérőjének nevét Karácsonyra. Másutt ezt gombócokkal művelték, Újév napján.
Apró szemű gabonafélét, zöldségfélét főztek, hogy eredményes, gazdag évük legyen: lencse, rizs, bab, borsó, köles. Ettek Újévkor malacot (befelé túr), de nem ettek szárnyast (kikapar), vizek mentén szerencsésnek tartották a pikkelyes halat, másutt szerencsétlenség hozójának.
Amit tettek az év utolsó 12 órájában, az várt rájuk a következő esztendő hónapjaiban.

Csodaszarvas
A néphit misztikus állata, mely az Újjászületés, a Megújulás, a Nap jelképe. Kézaitól ránk maradt monda Hunorról és Magorról, akiket a Kárpátokba vezetett a Csodaszarvas, ahol letelepedhettek.
Kizárólag hím állat, néhol ezer szarvval, testén égi jegyekkel.

Hölgyész
Hermelinre, azaz hölgymenyétre vadászó ember, aki udvarházakban szolgált. Innen eredeztetik Hőgyész, Tolna megyei településünk nevét is.

Kisbíró
Más néven dobos, gornyik, községi szolga, plájás vagy a város cselédje, aki a település alkalmazásában állott, a községi bíró alárendeltjeként. Az ő dolga volt a hivatali helységek fűtése, tisztántartása, a küldemények kézbesítése, időnként éjszakai őrség, és nem utolsósorban, a rendelkezések kidobolása. Választások idején bevonták a szavazás körüli teendőkbe, pl. névjegyzék összeállítása, vagy élelmiszerjegyek kiosztását bízták rá.
Telkes gazdák adták családjukból vagy házuk népéből a kisbírókat a településnek, vagy esetleg öröklődhetett is a poszt egy-egy családon belül.
Kisbírói pálcát, mellé egyenruhát kaptak, de nem kerestek túl sokat, mint közszolga, így fizetésüket ki kellett egészíteniük, amihez viszonylagosan szabad kezet kaptak, és korabeli "keres-kínál" szócsővé váltak.

Szolgabíró
A nemesek bírája, a nemesi és polgári vármegyerendszer alkalmazottja. Feladatai közé tartozott a közigazgatás és igazságszolgáltatás rendjének elvezetése. Eredetileg a nemesi előjoggal rendelkezőknek, később a jobbágyok és a polgárság részére is dolgozott.
Járások kialakításának időszakában vezető tisztségviselőnek számított a munkakör.
Peres ügyekben ő intézte az idézéseket, a kihallgatásokat, és végrehajtotta az ítéletet. A szolgabírók dolga volt a birtokba iktatás, a határjárás, az adóösszeírás, az adókivetés, és az adóbeszedés is. Az idők folyamán a feladatokat megosztották a főszolgabírók és az alszolgabírók között.

Ács
Az ácsmesterek építkezéseken végeznek ácsmunkát, illetve egyes bútorok, berendezési tárgyak készítésével foglalkoznak, szintén fa megmunkálásával.

Bádogos
Hagyományos fémműves, aki fehér bádogból, cinkből, ónból, alumíniumból, sárgarézből, egyéb fémfélékből készít használati tárgyakat. Legismertebb bádogos munkák: eresz, ereszcsatorna, tartályok, edények, melyek lemezekből készülnek. A parasztság leggyakoribb, bádogos által készített használati tárgyai: tölcsér, tésztaszűrő, reszelők, öntözőkanna, vödör, meszely).
Főbb szerszámai: vaskalapács, fakalapács, lemezvágó olló, fogó, üllő, lyukasztó, véső, peremező.

Bognár
Kézműves szakma a bognáré, aki kisiparosként szekerek készítésével foglalkozott. Más néven kerékgyártó, kerekes.
Szerszámai között megtaláljuk a különböző méretű fejszéket, fúrókat és vésőket, gyalukat, fűrészeket, valamint esztergát, vonószéket és körzőt.
A kocsi szavunk köthető a mesterséghez és Kocs nevű községünkhöz.

Borbély
A régi borbélyok nem csak hajat, szakállt és bajuszt vágtak, igazítottak, hanem félig orvosi tevékenységet is végeztek, pl. sebet varrtak, fogat húztak, melyeket jobbára csak a western-vígjátékokból ismerünk ma már.

Fazekas
A fazekasok égetett agyagból készítettek égetett edényeket, használati tárgyakat, olykor játékokat. A fazekast más szóval gerencsérnek, gölöncsérnek hívták. Az égetett agyag a vizet átereszti, ezért mázzal vonták be a felületét belül, illetve kívül. A mázas bevonattal alkalmassá vált arra, hogy folyadékokat is tároljanak bennük.
Az edényeket korongozással készítik el, mely egy központi tengelyen, gyorsan mozgó korong szerkezetből áll, melyet lábbal hajtanak.
Az agyagot a korongra helyezve, vizesen, kézzel formázzák meg.
Felrakással nagyméretű edényeket készítenek, melyeket hurkákból építenek fel, és ezt dolgozzák össze kézzel, esetleg szerszámokkal.
Préselés során gipsznegatívba préselik az agyagot, a gipsz pedig kiszívja a nedvességet az agyagból.
Az agyagot mechanikusan, karcolással, vagy véséssel díszíthetik, még az agyag nedves állapotában, vagy színezéssel, amikor egyszínű mázat kap az agyagedény, melyet égetéssel szilárdítanak, majd írókával festenek.
Az elkészült agyagedényeket kiszárítás után égetik, lassan hevített kemencében, több órán át, majd még hosszabb ideig tart, hogy az égetett agyag, a kemencével együtt lehűljön.

Cipész és Csizmadia
Cipőket, csizmákat, papucsokat és más lábbeliket készítettek a cipészek, hagyományos módszerekkel, faszögekkel. A későbbiek során a cipészek és csizmadiák szakmája külön vált.
A csizmadiák kézműves csizmák elkészítésével foglalkozott, melyeket kaptafára készítettek el. A parasztcsizmát ványolófán formázták, faszeggel illesztették a talpat, felsőrésze bőrből készült.
Termékei: ványolt csizma, bilgeri csizma, vadászcsizma.

Bodnár
Kádárnak, pintérnek is nevezték a bodnárokat, akik fa használati tárgyakat készítettek: köpülőt, vödröt, puttonyt, kádat, hordót (sörös, boros). Híres termékük a gönci hordó, mely mértékegységként is használatos volt. A bodnárok céhekbe szerveződtek, melyek miatt sok tárgyi emlékünk fennmaradt mesterségükről.

Molnár
Gabonafélék kézi, vagy gépi őrlésével foglalkozó mesterember, aki a malomban dolgozott. Az idők folyamán a kézimalmot felváltotta a szélmalom, a vízimalom, a szárazmalom, majd gépesítették a folyamatot.
A molnárok a gabonafélék tizedét kapták, így vagyonos embernek számítottak, és sokan közülük köztisztséget is betöltöttek településükön, mivel az őrlés közbeni időt tevékenyen, aktív hallgatással töltötték.
Kétféle molnárt különböztettek meg: faragómolnárt, aki vándorolva végezte a malmok bővítését, felújítását, valamint a lisztesmolnárt, aki az őrlést felügyelte.

Pék
Sütőipari termékeket előállító mesteremberek, akik pékségben dolgoznak. Kemencében sütik a kenyeret, régen főleg barna, rozsos kenyereket, tésztaféleségeket, kenyérlángost, stb. A korabeli pékek kovásszal készítették a kenyeret, melyet minden tésztakészítéskor megszedtek, hogy a következő sütésre is legyen élet a kenyérben.
Szerepük városon értékelődött föl, hiszen a parasztság saját kemencéiben megsütötte családjának a kenyérféléket.

Takács
Vászonkészítő szövőmesterek megnevezése a takács. A takácsok felveti a fonalat egy speciális szerkezeten, a fájfatartóban, majd zárt szövőszéken, kéz érintése nélkül szövi meg az anyagot. Munkájáért pénz, vagy terményt kapott, rendszerint csak a mezőgazdasági munkák elvégzése utáni holtidőszakban, ősszel és télen dolgoztak szakmájukban, nyaranta részesaratónak álltak.

1 |