Népi imádság  | bezárás

A népi imádság, archaikus népi imádság vagy apokrif népi imádság szájhagyomány útján terjedő, vallásos népköltészeti műfaj, a parasztság által használt, a hivatalos egyházi irodalmon kívül eső imádság. Tematikájában kötődik az egyházi év liturgikus ünnepeihez, az emberi élet fordulóihoz, illetve lehet - akár egyes paraszti munkafolyamatok (vetés, aratás stb.) rítusrendjében - alkalomszerű egyéni vagy közösségi áhítatforma. Egyfelől tehát a vallási ünnepekhez kötődő paraliturgikus népszokásanyag része, másfelől a mindennapok szakrális szintre emelt pillanatainak manifesztátuma. Az európai népköltészet egyik legrégibb rétege.

A magyar archaikus népi imádságok
A magyar archaikus népi imádságok korpusza motivikájában, nyelvi formavilágában két forrásra, egyszersmind történeti rétegre mutat vissza:

- bizonyos rokonságot mutat a keleti, mágikus hagyományokat megelevenítő rítusénekekkel, népénekekkel, ráolvasásokkal, valamint a románok és a szláv népek kolinda-, illetve koledaköltészetével;
- határozottan levezethető a nyugati középkori apokrif irodalom, illetve a barokk és legújabbkori ferences ihletésű vallásos közköltészet műfajaival (Mária-líra, vallásos dráma, vallásos ponyva), s egyes szövegek közvetlenül leszármaztathatóak, így variánsai különböző egyházi költészeti műveknek, himnuszoknak, imádságoknak.

Ma vagyon péntek ugyanannak a napja,
Krisztus mene kénnyára,
Kénnyáról esék esettyire öt mélységes sebire,
Kiontatott drágalátos szent vére
(. . .)
Szent testemet ostorojzák,
Szent fejemet tövisvel koronájzák,
Szent kezeimet két vasszögvel keresztfáro szegezik,
Szent lábaimat es egy vasszögvel keresztfáro szegezik,
(. . .)
Szent feje lehajtval,
Piros vére kiontval,
Dárdákvol szurkoggyák,
Vaskesztyűkvel csabboggyák,
Ondok nyálakval töpdösik,
Csipkével koronájzák

Moldvai pénteki imádság részlete 1971-ből
Erdélyi Zs. 1988. 710.

A népi imádságok a magyar lakta vidékeken elsősorban a római és a görög katolikusok körében volt népszerű, de elszórt adatokat ismerünk református és evangélikus népi imádságokról is. A nép nyelvén e szövegek elnevezése egyszerűen ima, imádság. A hivatalosan nem engedélyezett szövegek elmondására, elkántálására a templomi szertartás keretein kívül került sor, bár Palócföldön a pap megérkezése előtt a templomban és körmenetekben is mondtak népi imádságokat. A hivatalos egyházi emberek ha tudomással is bírtak ezekről, ellenezték a gyakorlatot. Elmondásának általános ideje az egyházi év ünnepein kívül a reggel és az este, a pénteki nap, a nagyböjti időszak, illetve megpróbáltatások során is gyakran fordultak népi imádságokhoz, de alapvetően megkötések nélkül bármikor és bárhol sor kerülhetett egy-egy imádság elmondására. Jellemző rítusszerű menete nem volt, akár úton valahova, munka közben, asztal vagy tűzhely körül stb., csak az egyénileg kialakított imavégzési mód szabta meg a rítus mikéntjét (például rózsafüzérrel, hunyt szemmel).

Minthogy az egyéni vallásgyakorlathoz kötődött, hagyományozódása családon belül történt, s csak kevés adat tanúskodik arról, hogy a népi imádságok aktívan produktív folklóralkotások lettek volna. Közösségi szinten jobbára laikus imatársulások, harmadrendek szervezett áhítatai útján, énekes koldusok vagy "szentemberek" által terjedt. Tartalmi elemeit tekintve erőteljesen dominál a Mária-líra, Jézus szenvedéstörténete, valamint más szentek és bibliai alakok története (például Ádám és Éva kiűzetése a Paradicsomból). Más szövegek híján vannak a könnyen körvonalazható témáknak, ezek általában a bajelhárító, a gonosz ellen védekező imádságok.

A népi imádságok szerkezete rendszerint hármas tagolású. A lírai jellegű, látomásszerű természeti nyitóképet (például "Piros hajnal, hasadj meg, / Abban, Mária, nyugodj meg . . . ") a dramatikus részekkel tagolt epikus szakasz követi (például szenvedéstörténet), s az imádság a rövid, mágikus funkciójú záradékkal fejeződik be. Ez utóbbi szerepe tudatja az égiekkel az imádság elmondásáért remélt hasznot, kegyelmet, esetleg magát az üdvösséget. A szövegek stílusa szemléletes, gyakoriak a metaforák, a megszemélyesítések, az állandósult jelzők, ezen túlmenően jellemző az ismétlés, a tőismétlés, a halmozás és az alliteráció, valamint a régmúlt nyelvállapotra visszamutató -val/-vel igenévi végződés gyakori használata ("Piros vére kiontval . . .", "Kibe Mária nyugvékol . . .").

A szöveghagyomány gyűjtése és elemző feltárása messze elmarad más folklórműfajokétól, szervezett vizsgálata csak a 20. század második felében indult meg. A magyar kutatás jeles alakjai Erdélyi Zsuzsanna, Polner Zoltán (Dél-Alföld), Silling István (Vajdaság) és Tánczos Vilmos (Erdély, Gyimes, Moldva).

Forrás: Erdélyi Zsuzsanna, Archaikus népi imádságok,  Magyar népköltészet, Vargyas Lajos főszerk., Budapest, Akadémiai, 1988, 692-748.
Wikipedia

Néprajz.lap.hu | Magyarnyelv.lap.hu